Filozófia és pszichológia nélkül nincs festészet.
Ez a műhelyfilozófia. Nem értekezés és nem manifesztum. Néhány bekezdés arról, hogyan dolgozom, mit várok a festményeimtől, és milyen viszonyba szeretnék kerülni azzal, aki rájuk néz.
A festő miért fest?
A festő nem azért fest, hogy kész legyen egy kép. Azért fest, mert festeni akar.
A legtöbb művészeti diskurzus a végeredményre koncentrál, a műtárgyra, a lezárt alkotásra, az eladható termékre. Ez a megközelítés félreérti a festészet lényegét.
A festés maga a cél. A mozdulat, a döntés, a bizonytalanság, a keresés. Az ecset és a felület találkozásának pillanata. A szín keveredése, a forma kibontakozása, a hiba elfogadása, az új irány felfedezése.
A kép nem végpont, hanem lenyomat. Nyoma annak, hogy egy meghatározott időt töltöttem a vászon előtt. Dokumentuma a gondolkodásnak, a döntéseknek, a kételyeknek és a megoldásoknak.
A festészet ebben az értelemben nem termelés, hanem létezésmód.
Minden ecsetvonás döntés. Minden színválasztás állásfoglalás. Minden elhagyott részlet tudatos választás. A festmény nem más, mint döntések sorozata, és ezek a döntések maguk az alkotás. A néző, aki egy képet lát, valójában döntéseket lát. Gondolkodást lát. Egy ember jelenlétét, akkor is, ha a festő már rég nincs ott.
Mikor van kész a mű?
Egy kép soha nincs készen. Csak elérkezik egy pillanat, amikor meghozom a döntést, hogy abbahagyom.
Nem azért hagyom abba, mert elfogyott a kép. Nem azért, mert már nincs rajta mit csinálni. Hanem mert elfogyott az a pillanat, az a tudati állapot, az a fókusz, az az energia, ami a képhez tartozott.
A hagyományos művészeti gondolkodás szerint egy kép akkor kész, amikor minden ki van dolgozva, amikor nincs hiba, amikor szép lett. Ez a megközelítés félrevezető. Ki dönti el mi a kidolgozott? Ki mondja meg mi a hiba? És a szép — ez objektív kategória lenne?
A készség nem a kép tulajdonsága. A készség a festő döntése.
A befejezetlenség nem hiány. A vázlat nem előtanulmány. A nyitottság nem hiba. Amikor egy képen látszik a vászon textúrája, amikor a rajz átsejlik a festék alatt, amikor a kompozíció szélei lezáratlanok, ez nem arra utal, hogy nem fejeztem be. Arra utal, hogy úgy döntöttem, ott hagyom abba, ahol a kép még él.
Ott hagyom abba, ahol még él.
A túldolgozott kép halott. A befejezetlenül hagyott kép lélegzik. A kép akkor van kész, amikor a jelenlét megszületett. Amikor a gondolkodás látszik. Amikor a néző beléphet.
A néző helye
A néző feladata nem az, hogy értelmezzen. Hanem az, hogy belenézzen.
A művészeti oktatás évszázadok óta arra tanítja a nézőt, hogy értse meg a művet. Keresse a szimbólumokat. Azonosítsa a történetet. Helyezze kontextusba a korszakot, a stílust, a technikát. Ez a megközelítés hasznos lehet történeti vagy oktatási szempontból. De teljesen elvéti a lényeget, ha a mű valódi hatásáról beszélünk.
A mű nem kódolt üzenet, amit meg kell fejteni. A mű tér, amibe be lehet lépni.
A kép nem mond semmit. Visszhangzik.
Amit a néző lát egy képben, az nem rólam szól, hanem önmagáról. A kép felület, amelyre a néző saját tartalmait vetíti. Tükör, amelyben a néző saját belső világával találkozik. Ezért lehet ugyanazt a képet százféleképpen értelmezni, nem azért, mert a kép többértelmű, hanem mert a nézők különbözőek.
Ezt a működést hívom Metarezonanciának. Egyszerű elve van: a mű nem jelentést közöl, hanem rezonanciát indít. Nem mondja meg, mit kell érezni. Nem tanít, nem magyaráz, nem mesél. Egyszerűen jelen van, és aki ráhangolódik, az együtt rezeg vele.
A mű olyan, mint egy tudati hangtál. Akkor szólal meg, ha jelen vagy.
A befejezetlenség, a vázlatosság, a látható döntések mind arra szolgálnak, hogy teret hagyjanak. Ahol a festő nem fejezett be valamit, oda a néző beléphet. A túl-lezárt kép kirekeszti a nézőt. A nyitott kép meghívja. Nem készítek lezárt képeket, festői állapotokat tartok nyitva.
A stílus, ahogyan dolgozom
A klasszikus mesterségbeli tudás és a stíluskeverés szabadsága.
A festészet két dolgot kíván. Az egyik az anyagok és technikák mély ismerete. Olajfesték, akril, szén, lenvászon, gesso, oldószerek, lazúrok, ecsetkezelés. A másik a festői gondolkodás szabadsága, ami nem ragad bele egyetlen irányzatba, hanem ott keveri a nyelveket, ahol a kép kívánja.
Ezt a kettősséget hívom Szinkrealizmusnak. A szó a szinkretizmus és a realizmus ötvözete. A szinkretizmus művészeti irányzatok keverését jelenti, két vagy több irányzatét egymás mellett. A Szinkrealizmusban az egyik irányzat kötelezően a realizmus, ami a stabil, biztos festői alapot adja. Ehhez kapcsolódik egy vagy több másik nyelv, lehet absztrakt, expresszív, szimbolikus, anyaghasználati gesztus.
A realizmus a fókusz, a stíluskeverés a lélegzet.
A Szinkrealizmus nem dekoratív gesztus, hanem a tartalom vizuális hangja. A kép kompozíciójában van egy fókuszpont, ahol a megformálás akadémikus igényű, kidolgozott, realisztikus. Ahogy ettől távolodunk, a kép elenged. A formák feloldódnak ecsetvonásokká, foltokká, energiává. A vászon kilátszik. Az alaprajz átsejlik. Az aláfestés megmarad.
A festményeim ezt a kettősséget keresik. A tűz-motívum az Amor Fati önarckép vörös-fekete sávjain, a psi és phi görög betűk az Anima Fragmentum portré mellett, az alaprajz vonalai amik a vásznon ott maradnak, mind ennek a szemléletnek a részei. A kép egyszerre akar megformált lenni és lélegezni.
Az elnevezést 2022-ben alkottam meg. Egy festő-restaurátor művésszel együtt véglegesítettük a fogalmi keretet, és tovább építettem.
Ahogy a kép születik
A festői munka nem misztérium. Anyagból indul, döntésből épül, és állapotból érik. A vászon nem üres felület, hanem felület amit az alaprajz jelekkel megéreztet. A festék nem hibátlanul elsimított anyag, hanem rétegek egymásra rakódó történet. Az ecsetnyom döntés, és ott marad ahol meghoztam.
A kép akkor erős, ha van benne fókusz és van benne oldódás. Ahol a kép szélei nyitva maradnak, ott a néző beléphet. Ahol a tekintet megáll, ott a kép visszanéz.
A világ képe
A kép nem állít, nem ítél, nem mesél. Tükröz.
A világ amelyben élünk nem semleges háttér. Minden, amire reagálunk, valamilyen módon visszahív bennünk valamit. Nem csak az emberek, nem csak a kapcsolatok, nem csak a művek, hanem maga a világ egésze tükröző felületként működik. Akkor nézünk valamit igazán, amikor felismerjük benne azt, ami már bennünk volt.
A férfi számára a nő tükör. A nő számára a férfi tükör. Egy táj, egy szín, egy szoba is tükör. És a festmény különösen az.
A festményeim ebben a térben mozognak. Az önarcképek nem fizikai megjelenést rögzítenek, hanem belső állapotot. Az Amor Fati a tudatos sors-elfogadás portréja, sztoikus belátás vizuális formában. Az Anima Fragmentum ennek párdarabja, a tudattalan női oldal portréja, Jungi értelemben. A kettő együtt egy belső utat rajzol meg, a felismeréstől az integrációig.
Ezért nem mindegy, hogy a festmény mit ábrázol. A motívum nem önmagáért van, hanem mint tükröző felület. A néző a saját állapotát olvassa belőle. Magát látja benne.
A festő nem azért fest, hogy kész legyen egy kép. Azért fest, mert festeni akar. A festés maga a cél.
Egy kép soha nincs készen. Csak elérkezik egy pillanat, amikor meghozom a döntést, hogy abbahagyom.
A néző feladata nem az, hogy értelmezzen. Hanem az, hogy belenézzen. A kép nem mond semmit. Visszhangzik.
Amit a néző lát benne, az nem rólam szól, hanem önmagáról.
Nem képeket készítek, hanem festői állapotokat tartok nyitva.
Ha kérdésed van, vagy szeretnél többet beszélgetni egy festményről, jelentkezz.