A festészetet sokan a vágy felől közelítik meg. Én a kényszer felől érkeztem hozzá. Nem volt valami nagy elhatározás vagy hosszú gondolkodás. Egyszerűen az életem az 1999-es őszre olyan állapotba került, hogy szerelőként sem dolgoztam már, a kapcsolatomnak vége lett, és valamiből élnem kellett. Egy ismerős mondta, hogy van egy lovasfogadó az Alföldön, házvigyázót keresnek a téli hónapokra. Magony Tanya, Kecskemét és Fülöpháza között. Telet vele. Ennyi.
Négy hónap egyedül
A tanya október végén elcsendesedett. A nyári vendégek elmentek, a lovak kint voltak a karámban, a fogadó épülete üresen állt. Az én feladatom egyszerű volt: figyelni, hogy semmi se romoljon el. Tüzet rakni a kis cserépkályhában, etetni a kutyákat, ránézni a vízvezetékekre, ha fagyott. Cserébe fűthettem a kis szobát, ehettem amit a konyhán találtam, és négy hónapig nem kellett gondolkodnom hogy honnan szerzek pénzt vagy mit csinálok hosszú távon.
Október első hetei csendesen teltek. Olvastam, sétáltam, beszélgettem a kutyákkal. Néha bementem Kecskemétre, vásároltam, hazajöttem. Az élet egyszerű ritmusra állt, és ezt akkor még nem tudtam, de pontosan az ilyen ritmusra volt szükségem. Évek óta valami állandó hajszában éltem, és most végre volt körülöttem csend. Hideg, kicsit nyirkos, de csend.
Aztán október közepén jött Saáry Zoli.
A festő érkezése
A fogadó tulajdonosa előre szólt: jön egy festőművész, három hétre. Egyedül akar dolgozni, valami nagy festménybe kezd, és a tanya csendje pont kell neki. Az én dolgom az, hogy ne zavarjam, és segítsek ha kell.
Saáry Zoltán akkor talán hatvanas évei elején járt. Alacsony, sovány, ezüstös hajú ember volt, hosszú szürke kabátban érkezett, és egy bőröndnyi felszereléssel. Két nagy összecsukható festőállvány, egy láda festék, ecsetek tucatja. Letette a holmiját, körbenézett, mintha pontosan tudná hol van mindenhez hely. Aztán bemutatkozott. Lassan, nyugodtan beszélt. Megkérdezte hogy hívnak. Krisztián. Helyes. És mit csinálsz itt? Itt vagyok.
Másnap reggel, mikor bementem a hátsó udvar felé, hallottam ahogy valamit dúdol. A nagy fészerben, ahol nyaranta a vendégek lovas-felszerelését tárolták, már fel volt állítva az állvány. Egy nagy alapozott farosttal. Ő pedig állt előtte, kávésbögrével a kezében, és nézte. Csak nézte.
Az első tubusos olajfesték
Bementem, hogy megkérdezzem kell-e valami. Megfordult, mosolygott, és azt mondta: gyere ide. Mutatott valamit. A láda festéken, ami a földön nyitva volt, sorba rakva álltak a tubusok. Húsz, harminc, talán negyven darab. Mindenféle szín. Felvett egyet. Krapplakk. Mély, sötét vörös. Megnyomta, kipréselt egy kis adagot a palettájára. Kell neked egy ilyen?
23 éves voltam, vagy valamivel idősebb. Soha életemben nem fogtam tubusos olajfestéket. Gyerekkoromban rajzoltam, később úgy gondoltam ennyi, ez nem nekem való. A házfestéseknél persze hozzáértem mázolóecsethez, de az más. Itt valaki most a kezembe akarta nyomni azt amiről évekig azt hittem hogy egy másik világ tárgya. Bólintottam.
Onnantól minden napom megváltozott. Reggelente bementem a fészerbe, néztem ahogy dolgozik. Délelőttönként ő festett, én pedig csendben ültem egy zsámolyon, és csak figyeltem. Hogy keveri a színeket. Hogy mártja az ecsetet a terpentinbe. Hogy lép hátra, megdönti a fejét, néz, megint közelebb lép. Délutánonként megengedte hogy én is próbáljam. A saját kis paletta, kis vászon, kis ecset. Hibákat csináltam, eltört bennem valami a feszültségből, sok mindent rosszul kevertem ki. Saáry sosem szólt rám. Csak néha odajött, és azt mondta: ha most tennél ide egy kis ezt, vagy ha amazzal megpróbálnál arra menni. Aztán ment vissza a saját képéhez.
A művészterpentin illata
Egyszer, talán a második hét közepén, kinyitott egy üveget. Művészterpentin. Az illat azonnal elöntötte a fészert. Hideg volt, a kályha nem fűtött ki minden sarkot, az illat sűrűn megült a levegőben, és valami olyat csinált velem amit nem értettem. Visszacsapott valami. Egy egészen korai, négyéves kori emlék. A szomszéd Lajos bácsi üveget tett be nálunk az ajtókeretbe, és kaptam tőle egy darab üveges gittet. Napokig gyúrogattam. A lenolaj és a terpentin együttes illata. Az volt akkor. És most megint itt van.
Ott álltam egy negyvenes-éves festő mester műhelyében, és sírni szerettem volna, mert valami olyan tért vissza ami már húsz éve nem voltam vele. Saáry valószínűleg észrevette, mert nem szólt semmit, csak otthagyott egyedül néhány percre. Amikor visszajött, csendben odanyújtott egy ecsetet és egy kis vászondarabot. Azt mondta: csinálj valamit ezzel az illattal.
Három hét, ami eldöntött mindent
Nem találom a szavakat hogy elmondjam mi történt akkor három hét alatt. Nem voltam tanítvány. Nem voltam asszisztens. Nem volt ajánlat hogy valami jövő legyen ebből. Saáry sosem mondta hogy festő leszek, sosem dicsért meg, sosem értékelt. Csak ott voltam. És ő ott volt. És valami megtörtént.
Amikor három hét után elment, gondosan elpakolta a holmiját, és otthagyott nekem hat tubus festéket, néhány ecsetet, és egy kis paletta-darabot. Azt mondta: ezekkel próbáld meg. Ha nem akarsz, nem kell. De ha igen, akkor ezek a tied. Aztán elment, és utána a következő években, még néhányszor találkoztunk, mielőtt megszakadt volna a kapcsolatunk. Tudom hogy 2015-ben elhunyt.
A hat tubussal és a paletta-darabbal végigfestettem a fennmaradó három hónapot a fogadóban. Senki nem látta amit csináltam. A festmények egy része ott maradt a fészerben, egy része velem jött haza tavasszal. A legtöbbet később felülfestettem vagy elfogyott a vászon. De ami megmaradt bennem az nem a kép volt, hanem az hogy onnantól kezdve voltam az aki festeni tud. Nem értett, nem profi, nem művész. Csak valaki aki ha vászon és festék elé kerül, már nem ugyanaz az ember mint aki addig volt.
Onnantól számítom
A Rólam oldalon és máshol is gyakran ezt írom: "Onnantól számítom hogy elkezdtem festeni." Pontosan ezt értem alatta. Nem a munkát, nem a hivatást, nem a szakmai életutat. Hanem azt a belső megfordulást, amikor a festészet nem külső lehetőség többé, hanem belső szükségszerűség. Ami onnantól adott. Akármi történt utána, az már arra a három hétre épül.
Saáry Zoltánnal csak az a három hét volt. Mégis ott áll mindennek a mélyén, amit azóta csináltam. Az Akadémia. Az Artemisia. A tanítványok. A festményeim. Mindegyik mögött, valahol nagyon mélyen, az a fészer ott a Magony Tanyán, az a hideg kávéscsésze, és egy ezüstszakállas ember aki azt mondta: kell neked egy ilyen?
Igen. Kellett.