A két festmény amiről most írok 2023 novembere és 2024 januárja között készült. Csapda és Bukás. Egy páros, egymás mellett, vászon felé fordulva csendben. Most már mindkettő a katalógusban él, és úgy gondolom érdemes egyszer leírni mi történt akkor a műhelyben.
A formátum
Mindkét festmény 70×70 cm. Olaj vásznon. Hét áttetsző lazúrréteg. Akadémikus alapozás. A látványvilágot Caravaggio felől közelítettem meg, vagyis a chiaroscuro-t, az erős fény-árnyék kompozíciót, ahol a figura a sötét háttérből emelkedik elő plasztikailag. De nem konkrét Caravaggio-idézet, hanem inkább annak a gondolatnak a folytatása: a fény eseménye legyen a kép tartalma, ne csak megvilágítása.
A négyzetes formátum nem véletlen. A téglalap mindig narratívát sugall. Vízszintesen mesél, függőlegesen monumentális. A négyzet csendet sugall. Egyensúlyt. Helyzetet inkább mint történést. A két festmény pontosan ezért lett négyzet: nem cselekményt akartam, hanem két állapotot egymás mellett.
A Csapda
A nőfigura kétoldalt térdelve mutatja meg magát. A fejét lehajtja, a két tenyere között almát tart maga előtt. Egy leveles ág hajlik be a kompozícióba a háttérből. A test egészét egy lefelé nyitott ívben fogja össze a kéz, a fej és a térd hármasa. Maga a póz minden mozdulatlan. Nincs dráma. Inkább megfeszített figyelem.
Az alma a fej előtt nem kísértés. Vagy nem csak kísértés. Inkább valami amit nem lehet sem letenni, sem elengedni. A két tenyér tartja, de a tartás már átment szorításba. A figura nem sajátíthatja el azt amit tart. De nem is dobhatja el.
A cím Csapda. Nem feltétlenül arról hogy valaki tőrbe csalt. Inkább arról hogy maga a tartás vált csapdává. A szem és a tárgy egymásra zárul, és onnantól nincs kiút.
A Bukás
A férfifigura ülve mutatja magát. Térdére könyököl, fejét a karjaira hajtja. A jobb kezében egy almacsutka, ami éppen lecsöppen a tenyeréből. A test anatómiailag pontosan kirajzolódik: az izomszerkezet, a hasizmok, a karok és lábak feszítése. Erős test. És mégis összehúzódott, befelé fordult.
A csutka nem ítélet. A férfi nem szégyenkezik. Nem is sajnálkozik. Inkább számba veszi ami történt. Ami volt, az már nincs. Ami lett, az visszafordíthatatlan. A lefelé fordult tekintet nem a kívülről várt szégyen tekintete, hanem a belső reckoning tekintete.
A cím Bukás. A szó mai magyar használatában szinte mindig negatív. Vereség, veszteség, értékvesztés. Itt másmilyen jelentésréteget próbáltam előhívni. A bukás mint átment állapot. Az ártatlanság kilépése a tudásba. Aki most ott ül, már tudja amit korábban nem tudott. Ez fájdalmas, de nem büntetés.
A páros együtt
A két festmény között időbeli ív rajzolódik. A Csapdán még tartás. A Bukáson már lecsengett. A néző szabadon mozoghat a kettő között, de a sorrendet a kompozíció maga is sugallja: előbb a tartás, aztán a maradék.
A páros a Jungi mélylélektan keretében olvasható. Carl Gustav Jung az anima fogalmát a férfi-tudat tudattalan női oldalára használta, az animust ennek párdarabjaként a női-tudatban. Ezek nem konkrét személyek. Belső struktúrák. A férfi pszichéjében ott él egy női princípium, amelyhez akkor kerülünk közelebb, amikor a tudatos önkép érintkezik a tudattalannal.
A Csapda nőfigurája az anima képi formája. Az a része a léleknek, amely a tudatos én számára egyszerre felmutat és visszatart valamit. A Bukás férfifigurája az animus-tudat: az a része ami szembesül a felmutatottal, és ami a szembesülés után marad. A két festmény nem konkrét emberekről szól. Belső strukturákról.
A festészeti megformálás
A hét lazúrréteg lassú munkát jelent. Minden réteget hagyni kell száradni, néhány helyen napokig, mielőtt a következő ráfekszik. Az alapozás akadémikus: szénrajz a vászonra, aztán lokálszínekkel halványan végigfestés (úgynevezett aláfestés vagy underpainting), és ezután kerülnek rá a sötét és világos átmenetek lazúrokkal. A bőrtónus így mély világításúvá válik, mert a felső réteg áttetsző, és az alatta levő rétegek átsugároznak. A néző nem konkrét pigmentet lát egy adott ponton, hanem több réteg színének optikai keveredését.
Ez nem dekoratív technika. A lassúság maga a tartalom része. Ami a vásznon megjelenik, az idő terméke. Nem hetek. Hónapok.
Miért most
A két festmény 2024 január közepén készült el. Onnantól csendben álltak a műteremben, kerettel vagy keret nélkül, fordítva a vászonnal a fal felé. Néha ránéztem rájuk. Néha egyikre, néha másikra, ritkán mindkettőre egyszerre.
Most kerültek be a katalógusba, mert úgy érzem hogy most működnek úgy ahogy a festő szándéka volt. Nem szétfejtve, hanem párban. A vásárló láthatja külön darabként mindkettőt, de a saját series-azonosítójukon (tukorvilag-2024) egymáshoz tartoznak. A katalógus rendszerszerűen egymás mellé kapcsolja őket.
A series neve Tükörvilág előképek. Erről a koncepcióról a Műhelyfilozófia oldalon írtam bővebben. Itt csak annyit, hogy a Csapda és a Bukás nem érett darabjai egy Tükörvilág-projektnek, hanem azok a korai művek, ahol a szemlélet először kapott vizuális formát. Ami most két festménnyel indul, az később bővülhet.
Mit ad a néző hozzá
Ahogy a Műhelyfilozófián is írtam, számomra a kép nem közöl jelentést, hanem rezonál. A néző saját belső világa az, ami a festményt tartalommal tölti meg. Aki a Csapdát és a Bukást nézi, nem rólam fog gondolkodni, hanem önmagáról. Saját anima-vonalai, saját animus-tudata, saját Csapda-pillanatai és Bukás-utánpercei.
Ezért írtam a leírásokat anélkül hogy konkrét privát kontextust megosztottam volna. Nem azért, hogy elhallgassak valamit. Hanem mert a privát kontextus gyengítené a festmény munkáját. Túl direktté tenné. Bezárná.
A festő azzal tesz a legtöbbet a néző számára, amit el nem mond.
