A festmény egy térdelő női aktot mutat, aki két tenyere között egy almát tart a feje előtt. Az alma rézsút áll, sárga-piros, érett. A háttérben egy leveles ág hajlik be a kompozícióba. A test mélyen meghajlik, az arc lefelé fordul, a női figura egészét egy lefelé nyitott ívben fogja össze a kéz, a fej és a térd hármasa.
A cím egyszerre fogalmaz meg külső és belső pozíciót. A „csapda" itt nem egy esemény, hanem egy állapot: az a pillanat, amikor a tárgy és a tudat egymásra zárul. Az alma a fej előtt nem feltétlenül kísértés a klasszikus értelemben. Inkább tudattalan tartalom, ami nem akar elengedni, és amit a tudat sem tud letenni. A két tenyér tartja, de a tartás már megfeszítettséggé vált.
A festészeti megformálás akadémikus alapokon nyugszik. Olaj vásznon, hét áttetsző lazúrréteg, Caravaggio-ihletésű látványvilággal. A bőrön áthúzódó fényhatás a klasszikus chiaroscuro technika alkalmazása, amit a meleg-hideg tónusok finom váltása hordoz. A háttér földszínű, levegős, a figura plasztikája ebből emelkedik elő. A mester-mesterségbeli precizitás a Szinkrealizmus realista alaprétege.
A Csapda önmagában is teljes mű, de párdarabjával, a Bukással együtt értelmezve nyit egy archetípusos narratívát. A jungi mélylélektan keretében a női figura nem egy konkrét személy, hanem az anima-archetípus képi formája: a tudattalan női princípium, amely a tudatos én számára egyszerre felmutat és visszatart valamit. A Csapda az a pillanat, amikor a tudattalan még tartja amit hordoz. A Bukás az ami utána következik.