A festmény egy ülő férfi aktot mutat. A figura összehúzza magát, térdére könyököl, fejét a karjaira hajtja. Egyik keze egy almacsutkát tart, ami éppen lecsöppen a tenyeréből. A test anatómiailag pontosan rajzolódik ki: az izomszerkezet, a hasizmok, a karok és a lábak feszítése mind látható. A háttér csendes, földszínű, a férfi figura ebből emelkedik ki teljes plasztikájában.
A cím a klasszikus narratíva-ívnek a végét nevezi meg. Ami volt, az már nincs. Ami lett, az nem visszafordítható. Az almacsutka a férfi tenyerében nem ítélet, inkább állapot. A férfi nézi amit elfogyasztott, és azt is, ami már csak maradék. A lefelé fordult tekintet nem szégyen, hanem számbavétel. A test ereje és a tartás összeszorítottsága ugyanazon érem két oldala: a figura erős, és mégis visszahúzódott.
A festészeti megformálás ugyanazt a szakmai precizitást követi, mint a párdarab. Olaj vásznon, hét áttetsző lazúrréteg, Caravaggio-ihletésű chiaroscuro. A bőrön végighúzódó fény és árnyék az élő anatómiát hordozza, a meleg-hideg tónusok egyensúlya az érzelmi súlyt adja. A háttér földszínű kontrasztja a figurát térbe ágyazza, anélkül hogy díszletté tenné.
A Bukás a Csapda párdarabja. Ami az egyiken még tartás, az a másikon már lecsöppen. A jungi értelmezés szerint a férfi figura az animus-tudat: a tudatos én, amely szembesül azzal, hogy a tudattalan tartalom feldolgozódott, integrálódott, vagy egyszerűen elment. Az almacsutka nem hiány, hanem nyom. Annak a folyamatnak a vizuális dokumentuma, ami a két festmény között lezajlott.