A festészet eredendően mindíg is mesterség volt a múltban, és mesterség napjainkban is. Mint minden szakmában, itt is vannak kötelező ismeretanyagok, mint pl. anyagismeret, színtan, festőtechnikai ismeretek stb. Nem értek egyet azzal, hogy felelőtlenül, mindennel festünk aminek színe van és ragad, és nem foglalkozunk a képek tartósságával, jövőjével. Azzal sem értek egyet, hogy a haladás szellemében, el kell vetni a klasszikus realista festészet ábrázolási formáit, értékrendjét. Azzal sem tudok azonosulni, hogy ami klasszikus, vagy realista és nem modern, az értéktelen, giccs stb.!

Úgy gondolom, hogy nem szabad hagyni, hogy a régi mesterek tudása, és hagyományai feledésbe merüljenek. Ez a tudás része a festészet egyetemes ismeretanyagának, és minden amit ma tudunk a festészetről ezen alapokon nyugszik. Ezt a tudást nem elvetni, elfeledni kell, hanem magunkévá tenni és ápolni, fejleszteni.

Az a véleményem, hogy függetlenül attól, hogy az alkotó kezdő amatőr vagy tapasztalt profi, egy műnek, az alkotójától telhető legjobb minőségűnek kell lennie, tükrözve az aktuális tudásszintjét. A minőséget meghatározza, az alkotó festészeti szakmai tudása, jártassága és a gondolatisága. Egy festménynek érthetőnek, intellektuálisan tartalmasnak, gondolatébresztőnek kell lennie. Egy festmény legyen esztétikus, és legyen képes érzelmek kiváltására a szemlélőből.

Azt az elvet vallom, hogy életünk végéig tanulunk. Így a tudásunk is életünk végéig gyarapodik. Így van ez a festészet területén is. Ha festészettel foglalkozunk kötelességünk a tudásunkat gyarapítani, és egy bizonyos ponton túl a tudás megosztása is kötelességünkké válik. Ez a szemlélet segítette az emberiséget az egész történelme folyamán. Ha az ember nem gyarapította volna tudását, és a megszerzett tudást nem adta volna tovább akkor ma még mindíg szakócával dobálóznánk. A művészet története is a tudás gyarapításáról és továbbadásáról szól.

Ámos Imre szavai jutnak eszembe, “Egy művésznek a művészete a vallása és a hite, amellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja”.